Emmett teljesen átlagos srác, egy építkezésen dolgozik, mint segédmunkás, az élete tökéletes, de mégis mintha valami hiányozna, mintha kilógna a sorból, habár mindent megtesz, hogy csak egy legyen a többiek közül. Aztán egy nap találkozik egy gyönyörű lánnyal, egy fura izé ragad a hátára, szembesül vele, mennyire nem illik bele a társadalomba, és innen már csak egy kötelező jellegű mester, egy gonosz Lord Business és egész véletlenül rábizonyítható prófécia kell, hogy kész legyen a világmegmentős sztori... na és persze sok-sok LEGO és Batman.
Bevallom, tartottam ettől a filmtől. A LEGO egyszerűen annyira ott van/volt az emberek életében, gyerekkorában, hogy mindenkinek megvan, mit jelent, és ebből bizony nagyon-nagyon nehéz úgy filmet csinálni, hogy minden jelentősebb készlet helyet kapjon benne. És megoldották! Csináltak egy filmet, amit szó szerint mindenki tud élvezni: az apuka, aki még a legelső LEGO-készletre is emlékszik, a tini, aki Harry Potteren és Tini Nindzsa Teknőcökön nőtt fel, és a hatéves kisgyerek, aki most fedezi fel a LEGO Cityt. Egyszerűen annyira telerakták belső és popkultirális poénokkal (lásd a két Michelangelo), hogy bárki szívesen megnézni újra és újra, hátha az előző alkalommal kihagyott valamit.
És ami a legérdekesebb volt számomra: ez a történet sokkal összetettebbre sikerült, mint elsőre hinnénk, úgy, hogy közben teljes mértékben kikapcsol és szórakoztat. Emmett útkeresésén és hősi feladatain kívül nagyon szépen ott van a gyerek-felnőtt konfliktusa, avagy kinek mit jelent a LEGO, és ez úgy kíséri végig a filmet, hogy a végéig gyakorlatilag rá se jön az ember. Ezenkívül ott van a régi jó képregények néhány jellemző hibája, amibe senki nem gondol bele magától, és a jó öreg amerikai társadalomkritika - csináld azt, amit a többiek, legyél a tökéletes szomszéd, ne gondolkozz, csak legyél egy a sok közül.
Nézni. Ezerrel.
